Valamiről, ami rossz

Bántottál engem – csúnyán, nagyon.
Egy részem azt kívánja, most szenvedj te is…
Tudd meg, milyen az, ha valaki beléd rúg,
majd aztán letagadja: „De hát én nem is!”
Túl ocsmány volt, hogy szándékos legyen,
de túllépett már a véletlenen;
és hazudtál… nem egyszer… rólam, magadról;
azt sem vetted észre, hogy ellöksz magadtól,
majd engem hibáztattál – csak én tehetek róla,
s csodálod, hogy nem szívesen állok veled szóba.
Egyedül maradtál, mert senkit sem vonz az,
ha minden emberre gyűlölködve rontasz.
Küszködök vele, hogy mégse érdekeljen,
de nagyon fáj a dolog… nem ezt érdemeltem.
Jóvátehetetlen… ez tán a legrosszabb;
esélyed sincs már, hogy mindezt helyrehozzad;
de nem is akarod, hisz szent meggyőződésed,
hogy ebben az életben még nem volt tévedésed.
Bocsánat… ezt még nem hallottam tőled,
szótáradból talán örökre törölted;
„Megvolt rá az okom!” – mindig ez a nóta,
s ha már nincs észérved: „Ne beszéljünk róla!”.
Akkor ne beszéljünk… Teljesüljön vágyad;
legyél csak hibátlan, míg sok a bűne másnak,
sajnáld csak magadat, vádolj csak engemet –
nem érdekel többé, nincsen már szeretet.
Egyszerűen elmúlt… Nem is volt tán soha,
ha képes vagy úgy bánni velem, mint mostoha;
és a tetejébe még neked áll följebb –
kisajtolsz magadból néhány csepp könnyet,
hogy mások is elhiggyék, milyen szörnyű neked,
némán bólogatnak, de nem törődnek veled.
Mert ők sem hiszik már, csak elunták a harcot,
az örökké sértett, könnyben ázott arcot,
a vádló tekintetet, a megfeszített szájat…
Legyen kedved szerint… Rúgj belém még párat…