Emlékeim tárháza lapul agytekervényeimben.
Őrzöm akkor is, ha épp feledni akarom.
Nem tagadom, hogy vétkeztem már elvetemülten,
de sütött rám a Nap fénye is és védett angyalom.
Repültek az évek, értek örömök és mérgek,
mérhetetlen fájdalmam szelíd tóvá csendesült.
Lelkem szabad madár, s én már nem félek,
Minden rossz a ködös semmibe merült.
A boldogságért nem kell tennem, csak lennem,
és hagynom, hogy újra elárasszon az érzés.
A jövőm kusza titkát többé nem keresem,
s életem végén jöhet az isteni ítélkezés.
8 hozzászólás
Valóban úgy vagyunk vele, hogy amit egykor szörnyű fájdalomként éltünk át, az idő távlatából már nem is látjuk olyan borzasztónak, a kellemes emlélkek viszont örökre megmaradnak. Szép vers.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm a gondolatodat kedves Rozália!
Őszinte vallomásod tetszett:)
Köszönöm neked Sleepwel! 🙂
Ha mindenki tudna ilyen szép Vallomást írni, akkor már szebb lenne a világ…Sokkal szebb.
Szeretettel: d.p.
Köszönöm kedves Dinipapa! 🙂
Minden vers egy vallomás.
…vagy egy titkos vallomás.
Persze!
Ha feledni akarom, akkor nem tudom feledni, mert mindig arra gondolok, hogy el akarom felejteni!:-))
Tetszett a versed, gratulálok hozzá!
Köszönöm Dodesz a gondolataidat! :)….akkor te a 22-es csapdájában vagy!
Üdv! Ildikó