Midőn álmatlanul forgolódtam ágyamban e reggelen,
Odakinn a baljóslatú sötét még ellepett mindent.
Álmukból még még nem kezdtek ébredezni
A természet éllettelen fiai, s csak én,
Egyedül én voltam ébren.
Mikor, ha nem most, gondoltam, s néztem végig magamon undorral,
Gondoljuk végig az életet, s számba vettem tollamat,
Hogy számba vegyem, miből kell adómat lerónom.
Ám a lélek végtelen, s titkait papírra vetni lehetetlen, így
Hogy mondjam el neked most, mivel el kell számolnom?
Nekiláttam hát versemnek, papíron toll járt fel, s alá,
A betűk sima vonalai táncoltak, éji balettet jártak,
És mikor még nem kelt fel a nap, befejeztem vallomásomat,
Mely, bár elcsépelt, mégis, ez vagyok én, ez tény,
Listám pedig eképp hangzott, s írt körül egy sötét arcot:
Volt egy, hogy feledtem, kit szerettem valaha immár más őrzi,
Emlékezetem tükrén már csak árnya él, az is néha meg-megrezdül,
Ahogy egy-egy szomorú vagy vidám szél végigsimít rajta.
Néhány kép és apró kacat ez egy régi, poros fa ládikában,
Mely még az idők kezdete előtt született, s melyre ezt vésték: hiányzol.
Volt kettő, hogy hazudtam, hogy szerettemnek bánatot ne okozzak,
S ne érezze azt, mit én, milyen, ha az életet nem napsugárból,
Hanem a bú szálaiból szövik, és a nap nem kel fel sírjából,
És amely világot értékelni csak én tudom, sötét szépségét,
S mely semmit nem ér, ha megosztani nincs kivel.
Volt három, hogy szerettem, hogy a világ fájdalmait elfeledni próbáltam,
De ez sokáig nem tűrhetett fogságot, s onnan kitört, hogy még nagyobb
Vérszomjjal vethesse rá magát lelkemre, mely könnyű prédaként fénylett,
Átadva magát a lágy szellőknek, melyek egy letűnt kor illatát hordozták.
A magány újra lecsapott, szeretni többé nem próbálok, inkább harcolok.
1 hozzászólás
Kedves Vándor!
Melankolikus hangulatú, őszinteséget sugárzó versed hangulata megfogott.
Átéreztem minden szavát!
Gratulálok: Lyza