Vallomás (Tányának és Lackónak)

Nekem nem volt
igazi játékom,
én mindig a
titkokat kerestem.
És nem volt
gyerekkori barát…
Mindig félre álltam,
a magam álmait
szőttem csöndben.
A könyv, ami
vígasztalt, habzsoltam
minden betűt,
minden varázst.
Költő lettem, – de minek?
csak írom, írom
a verset, a dalt,-
és nem érdekel senkit.
Pedig minden
vers én vagyok,
én írok, amikor
fúj a szél,
vagy ha integet
a hold, amikor átöleli
a lombokat
az alkonyat,
és én vagyok,
ha remegve
tűz a nap.
nekem szent a vers,
szent és szelid,
és sérthetetlen.
Én nem tudom
elmondani, ha
valami fáj, – "kit érdekel"?
A betűk, dalok
a gyógyszerem, –
hát írok, írok…
ma és holnap és örökké…