Lépteim a porban vezeti halvány fény,
az úton ketten vagyunk, Isten és én.
Millió csillag borít ránk éji takarót,
távolból harang kondul aprót, utolsót.
Súlyos lépteim a porban hagynak nyomot,
az idő, mint Ursa Maior, csak vánszorog
felettünk kerekein lassan gurulva,
maga előtt kócos fellegeket hajtva.
Így baktatunk az úton, Isten és én,
ő velem van és lelkemben a remény
lett hűséges társam és örök barátom,
tudom, meglelem még boldog világom.
3 hozzászólás
Együtt ment Jézus és a vándor az úton. Súlyos nehéz szakaszra értek, a vándor később visszanézett, és látta, hogy csak egy pár lábnyom maradt utánuk. Megkérdezte Jézust: Uram miért a lenghezebb úton hagytál el? Mire Jézus: Nézd meg jól, az az én lábnyomom, mert akkor a vállamon vittelek.
Nos hát így vagyunk sokan az Istennel is. Zugolódunk, szemére hányjuk hűtlenségeit, pedig mikor egyedűl vagyunk, ő akkor is velünk van.
Szépséges, kifejező és gyönyörű a versed.
szeretettel fefo
Nagyon köszönöm kedves fefo az érzést és avéleményt!!
üdv leslie
Nagyon szépet írtál:)