Várfalak mögött állok,
Sötét van.
Egy ajtó nyílik hátamon,
Halkan, titokban.
Érzem a rajta belépőt,
Magány.
Hozzám jött vidítani,
Érthetetlen való.
A fény, mit beszűr,
Csalogató,
De félelmetes,
A benne rejlő vég.
Állok, s nem fordulok meg,
Hátha távozik.
Érzem.
Lehajtja fejét,
De engem néz.
Kinyújtja kezét,
Lassan megérint.
Nem reagálok,
Csak tovább állok.
"Kedves uram",
Szól reszkető hangon.
"Jöjjön velem, kérem",
Szinte könyörgőn mormolja.
Nem mozdulok,
Előre bukik fejem.
Evvel jelzem,
Hogy állok, s várok.
Lepereg rólam keze,
Nem hallom jól,
De sír, bánatos.
Csalódott bennem,
S saját tudásában.
Bezárul az ajtó,
És én állok,
Várfalak ölelő karjában,
Várok.
3 hozzászólás
Nagyon közel áll hozzám a stílusod. Elég sok hasonlóságot vélek felfedezni kettőnk írásaiban. Ez a vers pedig szerintem zseniálisan jó!
Őszintén gratulálok: A.
Mintha egy álom lenne az egész, egy hátborzongató álom. Nagyon tetszik. Gratulálok: Colhicum
Kedves Angelface, köszönöm, és örülök hogy így látod….
Én is olvaslak, és lehet valami abban amit mondasz, annyi javítással, hogy a te verseid jobbak:D…..
Colhium..
Köszönöm…bár csak álom lenne, de néha oly valós…..
Örülök hogy olvastok és hogy tetszik…..
Atreyou…