A távolságról
A végtelen vízben fürdetik arcukat
a Holddal ébredő csillagok,
oly messze vagy,
köztünk táncolnak szertelen hullámok,
úgy ringanak, mint gondolataim,
mikor feléd libbennek bárány-felhő ágyon.
Mond, miért halkítjuk el énekünk,
miért nem hallhatják mások is?
Úgy szabadon engedném hangom,
hagy feszítse ki mind a feneketlen hullámot,
s váljon erős híddá hitem,
melyen hozzád lépdelhetek,
anélkül, hogy a mélybe vesznék.
Bejártam már a sivatagot,
szárazra aszalt lelkemnek most,
csak nyugodt oázist keresek,
hol háborítatlanul szólhat dalom,
hallhatják a mosolygó csillagok,
felkaphatják a hozzád szálló felhők,
s talán egyszer eljössz majd,
át a határtalan vízen,
át az izzó homok dűnéken.
10 hozzászólás
Gratulálok kedves Zuzmara, nagyon tetszett!
Szeretettel, Judit
Köszönöm, drága Judit!
Tünde 🙂
Az igazi szerelemben nincsenek távolságok, határok. Ez kitűnik soraidból is.
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Ez így van, de hol van az igazi… ?
Szeretettel láttalak: Tünde
Tünde kedves!
Gyakran érzek késztetést, kiállni egy sziklára, és világba kiáltani… Te most megtetted. 🙂
Szeretettel: pipacs 🙂
Drága Ilona!
Kiabálok már egy ideje, de nem hallja senki sem… Talán, majd egyszer…
Szeretettel láttalak: Tünde 🙂
Drága Tünde!
Szomorkás szép versedhez mit is írhatnék? Leld meg végre a nyugodt oázist!
nagyon sok szeretettel-panka
Van ilyen? Mert eddig csak kerestem, kerestem, de se híre, se hamva…
Köszönöm szavaid Drága Panka!
Szeretettel ölellek: Tünde
Zuzmara!
Szép ez a vers, ha egy kicsit szomorú is.
Azért nézz ki az ajtódon, hátha már csak arra vár valaki, hogy beengedd!
antalpista
Csak nem itt vagy? Kukk!
Szeretettel láttalak: Tünde 🙂