Második
Súlyos fellegek úsznak fejem fölött.
Tócsába néz és elsírja magát
az égbolt – az üres tér úgy őrködött
bennem, mint folyót őrzi meg a gát.
Hideget lehel a ház, az út, a tér,
a napsugár az üvegre ráfagyott,
várod a tavaszt – egyszer majd visszatért,
az útról elfújja a bánatot.
Nézz rám vissza haraggal, ne a várost
gyűlöld! Ha kell, az én arcomra üthet;
hiszen – mondd meg – minek kell hazudni már most:
a széllel a porszemek elrepültek,
és tiszta lett a fény, mint a hallgatag
unott, szürke esőben fürdő patak.
4 hozzászólás
Kedves Miléna!
Minden benne van…ahogy egy jó szonettben szokás…
gratulálok. András
Köszönöm szépen, András. 🙂
Miléna
Nagyon szép vers, igazán ügyes vagy! A mondanivalója is nagyon teszik, meghitt érzékenységet tükröz bensőd világáról.
Gratulálok hozzá! GaZo!
Szép ez a szonett,örülök, hogy rátaláltam!
Tetszett !
Szeretettel: Zsu