Kabátom alá bújt a reggel.
Fázósan húztam össze magam.
Kezemben cigaretta égett.
Füstje ősz hidegébe suhant.
Vánszorgott a nem múló idő.
Néztem a távolt, közeledsz-e?
Szememben jelen lett a jövő.
Szívem vágyam filmjét pergette.
A távolban feltűntél végre.
Néztem, mint jössz felém, s én álltam.
Mentem volna, nem tettem mégse.
Lelkem ott hagyta ólomlábam.
Öleltél, s mondtad, baj hogy szeretsz,
Nélkülem minden perc fájdalom.
Megsimogatta arcod kezem,
Sajgó sejtjeimbe zárt karom.
Kabátod alá simultam az utca közepén.
Eltűnt minden, számunkra beteljesült a remény.
3 hozzászólás
Nagyon szép képek,
Melyek, csak úgy folynak, hömpölyögnek,
Szelíd, finom hangulatát átéreztem,
A vége tetszett különösen
Köszönöm Dóra, hogy olvastad a verset, és nagyon örülök, hogy tetszett. A napi együttlét csodája nem is írható le semmivel, azt érezni kell. Mikor átöleljük egymást megszünik minden. Ica
Szeretem azokat a verseket és egyéb írásokat, emelynek a vége olyan, mint itt, a Te versedé. Tetszett a versed.
Szia! Kata