a napok részese lenni,
futok az élet elől tétován.
Pizsamába elrejtem magam,
legjobb társam
kócos frizurám.
Van, hogy naphosszat eszek,
de van, hogy semmit se.
Tágra nyílt szemem
pihenni szeretne.
Erőszakkal ráveszem magam,
hogy felváltva egymás elé tegyem lábaim.
Menekülnék.
Nem tudom, mitől s hova.
Ébredő szemeimet,
fáradt alakom alvásba ringatja.
Feszül az elmém,
az üresség kongatja.
Vedd el testemet,
hogy egy hasznosabb lélek
hordhassa.
5 hozzászólás
Nagyon szomorú, lehangolt szív szavai ezek, kedves Andi!
Az elszigetelődés, a világnak való hátat fordítás a saját magunknak való hátat fordítással egyenértékű. A depresszió egy alattomos ellenség, aki nem szemből támad, hanem aláaknázással. Itt az önbecsülés lett aláaknázva. Ezt nem szabad annyiban hagyni, Andi! Ebből fel kell ébredni, magához kell térnie az embernek. Van még tovább. Kell, hogy legyen.
Szeretettel: Laca 🙂
Mindig van kiút kedves Andi !
Nagyon fájdalmas sorok, persze mesterien csokorba szedve.
Szeretettel olvastalak: Zsu
Ijesztő is lehetne akár a történet, de mivel ez egy vers, csak javadra válhat, hogy legalább versben leteszed a terhet.
A vers a leggyorsabb és legolcsóbb gyógymód!
Pirula, amit nem beveszünk, hanem kiköpünk!
Gratulálok, Andi!
Kedves Ildikó, nem csak a verseid de a hozzászólásaid is tanítanak.Nagyon eltudsz merülni mások gondolataival.Ahogy tálalod az általuk kifakasztott reakcióidat hát az elbűvölő.Köszönöm hogy itt voltál.
Kedves Zsu , Laca
Jól látjátok a helyzetett, de sokszor a látásmód értés sem elég hogy levetkőzük e depresszív hangulatunkat.Köszönöm hogy olvastatok.