kavicsként kopog a pillanat
a földig hajolt fák alatt,
hol annyi estén vártalak
akkor tavasz volt, és virág,
zöldülő álmok, illatok-
-most fojtó, kénes füstködök
és komor álom gomolyog
a léptek is csak lassúdad
bánattempóban, súlyosan
vonszolják fáradt testemet,
mert tudom, érzem : vége van…
2 hozzászólás
Kedves dreaming, remélem,
Az a pillanatnyi hangulat már a múlté lett.
Bár igazán szép verset sugallt Neked…
Igen, el, kedves Dóra – bár időről időre visszatér :S – a dolog természetéből adódóan…
Köszönöm 🙂