A messzeségben elmosódva arcod,
ha visszaring, olyankor álmodom,
találgatom, miféle mályvaszín volt
szemed taván a régi alkonyon.
Az alkonyatra majd a lázas éj jött,
mi roppanásig átölelve mind,
mi kozmoszunk gomolyködén szövődött,
s beléropogtak árva csontjaink.
De lassan elkövetkezett a hajnal,
világa minket elfelé sodort,
hisz az kilőve éktelen robajjal,
az álmok ősi robbanása volt.
Azóta egyre távolodni látszol,
lehull közénk a végtelennyi fátyol.
2 hozzászólás
Szia!
Mindig örömmel olvaslak. Ez most is így volt.
Köszönöm szépen.
Szia Szabolcs!
Én is köszönöm, hogy versemnél időztél.
Barátsággal, Imre