Istenem, annyi minden nyomaszt.
Kút aljára lök le a rettegés,
Olyan sűrű sötétben tart, hogy azt
Cipelni lelkem néha túl kevés,
Mégis elbírom. Mert melletted vagyok
Míg élsz, és utad bármerre visz el,
Labnyomodban ott lesz léptem míg hagyod,
Mert tudod, én benned, te bennem hiszel.
Ez oldja meg szívemen a zárakat,
S félelem-tavamról ez löki partra a hajót,
Hogy szerelmünk mértékéről nincs adat,
Veled viszem a kínt én. A rosszat. S a jót.
4 hozzászólás
Kedves Miléna!
Elsőként versed címe fogott meg, ez vonzott, hogy elolvassam írásodat. Tehát már a címválasztásod is jó volt. A tartalmat pedig szintén remekül megfogalmazva tártad az olvasó elé. Tetszéssel olvastam versedet.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Köszönöm, hogy olvastad!
Miléna
Nagyon kedvelem ezt a verselést :-). Mindig el is gondolkodom, miért van ez, de aztán ugyanarra jutok: az élet egyszerű szavaival megfogalmazva, de jó erejű képekbe fonva, a magyar nyelv egységeit ösztönös tisztasággal használva, és ezeket az eszközöket remek, ötletes rímeltetésű sorokba rendezve (bár szótagszámok szempontjából élve bizonyos szabadsággal…) fejezel ki olyan emberi érzéseket, amik jó intenzitással élhetők meg. A versed igazi varázslata, hogy ez meg is történik, és nem érzek benne kényszert, terelést, csak azt, hogy mesélsz, és hogy ennek a természetessége megfog, bent tart, asszimilál, egyfajta katarzist hoz. Örömmel olvastam, remek vers.
aLéb
Köszönöm, hogy olvastad és ilyen hosszan, kedvesen véleményezted. 🙂
Miléna