Mert bennünket már nem néz az idő,
nyirkossá váltak szép mondataink,
nem vár a holnap, ködben a jövő,
csendre immár a temető tanít.
Suttognak néha, volt szerelmeink,
s minden, ami szép ezen a világon,
ifjú illatokban fürdő álmaink
visszatérnek, mint kései nyáron
nyíló virágok az avar között.
Sziromszemeinkben fürdik még a fény,
s a táj, ha őszi pompába öltözött…
Ó örök ifjúság! Hiú remény.
12 hozzászólás
Kedves András! Bennem kettős érzéseket keltett versed, néhol szomorkássá váltam, néhol pedig nyugodttá. Azt hiszem, megöregedni szépen is lehet, boldogan és elégedetten! Valami ilyesmire vágyom.. majd egyszer… 🙂 Nagyon tetszett, különösen a második sor! Szeretettel: Andika
örülök, hogy tetszett, kedves Andika
köszönöm
Versed azt üzeni számomra, hogy az öregség is tartogathat számunkra szép perceket, bár jelen van az elmúlás szele.
Szeretettel: Rozália
Kedves András!
Az öregség, szerintem a fiatalság egyik változata.
Csak a test kopik, de belül maradhatunk örök ifjak.
Remek vers, tetszett.
Üdv: József
Nekem legjobban a tördelés tetszett.Formában a formátlanság.A" nyírkossá váltak szép mondaraink"különösen megkapott.
Érdekes, hogy ilyen fiatalon az idős kor /direkt nem vén kort írtam/
foglalkoztat.
Nagyon jó a versed, beleéreztél …
…és szent igaz, hogy nem a kor számít, hiszen a lélek, a gondolkodásmód
maradhat örök fiatal.
Így van, kedves Rozália, köszönöm 🙂
ahogy mondod, kedves József 🙂
köszönöm
Kedves gyogyo!
örülök, hogy olvastad, bár ha legjobban a tördelése tetszett, akkor lehet, hogy nem kellett volna időt pazarolnod versemre:)
tipográfusként jelzem neked, hogy egy sima balrazárt forma a tördelése, semmi érdekes 🙂
nagyon köszönöm, kedves Zsike 🙂
Nagyszeru vers! Gratulalok!
Sandor
örülök, hogy tetszett:)
köszönöm