Istenem hiába perlekedtem
ellened. Csak állok elveszetten
és nem hiszem, hogy harmincnégy évnyi
angyalság csak úgy el tudjon égni,
mert egy tojásnyi, rugalmas falú
fájdalom, mi máskor bőségszaru
képében álomcsomót rejteget,
elhagy. Olykor az angyalok helyett
nehézkék pantomim, amit látok,
szólna hozzám, de csak némán tátog
a lányka-testű fiúfantomom,
rám tekeredik, kigubancolom
magam karjaiból. Csak folytassa
rideg rémálmait. Nem fojthatna
meg. Én sem őt. Védi a bádogvért,
levágom fejét, mégsem látok vért,
mert csak tintafolt lesz a kórlapon,
szignózza ifjú, meddő holnapom,
ennyi maradt. Csak ne nézzek hátra:
visszaránt a végső pusztulásba.
3 hozzászólás
Kedves andrea!
Mind a négy versedet nagy élvezettel olvastam. Valóban jó játék, de nehéz feldat, smivel ilyen jól nem mindenki tud megbirkózni.
Szívből gratulálok.
Kata
Fantasztikus! , húúúúúú ezek a szavak. Meredek:-))
Szeretettel:Marietta
Olvasom továbbra is remekeidet. Nagyon tetszik, ahogyan hajtod végig a történeten az olvasót, és ritmusával, gondolati sodrásával megfuttatsz, elengedsz, újra visszahúzol. Talán ettől lesz bennem élő, egyértelmű érzéssor a versed. Remek volt ez is, élvezettel olvastam.
aLéb