Lefelé folyik a Tisza,
Arckönyv-versfolyam sem vissza.
Először csak cseppen-csurran
tiszta forrás zugaiban.
Ajtót nyit vagy bezár éppen,
felráz, otthagy lelki mélyben,
hömpölyög irányt sem váltva,
szótenger az óceánja.
Jelenkor hajóin úszik,
vagy süllyed, mint a Titanic.
Sorai jajt visszhangoznak,
semmivé lesz minden ablak,
ami eddig világra nyílt,
mosolyt mímelt vagy folyton sírt
késő-tavasz árnyékában,
hegyről indult zuhanásban.
Azt hiszem, én ez is, az is
vagyok: ilyen a poézis.
Ha kerestek, megtaláltok,
nem szedem fel még a horgonyt
egy utolsó indulásra,
digitális elmúlásra,
soha-fel-nem bukkanásra.
Ugyan kinek hiányozna?
Vagy elúszok más vizekre,
régen ez az élet rendje.
lefelé, mint Tisza árad,
de előbb még versszakokhoz
rímekből emelek gátat!