Bennem rekedt a szó,
a kimondhatatlan.
Olcsó, olvadt mankó,
lecsorbítva, halkan.
Haldokló üzenet,
melyet senki nem ért,
megmarja a szemet
savanyú ecetként.
Repedt foszlányait
elsodorja a szél,
kitöri szárnyait
tőle majd elalél.
Porlad a hangulat,
csattog a zivatar,
tiporja álmaim,
oda a diadal.
2 hozzászólás
Szia Edit! 🙂
Van az úgy, hogy némaság jön, de szerintem ez mindannyiunkra érvényes. Én is hallgatag voltam, mert elnémult a katalizátorom. 🙂
Viccet félretéve…
Nagyon szépen hoztad a 6-os szótagszámokat. A tartalom beszédes, érthető, a versed mondanivalója ütős, emberi, gondolkodtató.
A fogalmazás tiszta (gyakran észleltem nálad ezzel kapcsolatos problémákat), az üzenet átjött.
A "szárnyait" után szerintem kellene egy vessző.
Szóval az a lényeg, hogy egyáltalán nincs oda a diadal, csak dolgozni kell érte. Nem foggal-körömmel, hanem csak úgy spontán, szívvel-lélekkel, és persze némi tanulgatással is.
Örülök, hogy megtetted! 🙂 Hajrá, mert van tovább is!
Örülök ennek a versednek, mert az eddigiekhez képest nagy fejlődés, jó irány. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm szépen, Kankalin!
Nagyon jól estek szavaid és rengeteg energiát adtak a továbbiakhoz.
Köszönöm, Neked!