gyilkos kés, lelkem mélyére hatol.
Patakzik a vörös folyam fájó
sebemből, s szívembe kín hajol.
Lágy köpönyegként hull vállamra a
sötét, s én tudom, megfizetek.
Örömért, bánatért, s ajkadra
lehelt csókért, mind álnok eretnek.
Hazug, hitelüket vesztett szavaim
állnak magányosan, lemészárolva.
Könyörgéseim sikolyának hangja sincs,
hogy meddő szégyenem elpalástolja.
Nem bánom, marcangoljon gyűlöleted
darabokra, legyen keserű a lét!
S ha már hamvaim hordja messzire
a tolvaj szél, többé már nem kérheted
számon tőlem a lassan csepegő vért.
S mondd, ha ráleltél az igazság álnok
délibábjára, elhiszed majd amit látsz?!
Olcsó illúzió csupán, gonosz lángok
keltette fényjáték, csapdába csal, vigyázz!
De hiába minden, ítélkezz felettem
hamis esküdtszék! S hóhérom te legyél,
mert csak tőled fogadhatom el végzetem,
a gyötrelmes, örökké tartó vezeklést.
2 hozzászólás
Mély és megrendítő, fájdalommal szőtt sorok.
Mesteri műved előtt most is fejet hajtok.
Köszönöm szépen kedves Doreen. Sajnos az élet ihlette szavak ezek…