Victor Hugónak

(Juan de Dios Peza verse)

Méltó vagyok hát, hogy énekeljek néked?…
Szép szavaid nélkül, puritán szólítva:
tengerhez hasonló mély és oly nagy képed,
nyelvvel nem zenghető, hurrikán ordítja.
Merészségeimnek hasztalan határa
gúnyolódni véled verseléssel szólván,
líra dombok közt vagy igaz Himalája,
homokvihar gerjed minden egyes strófán.
Nagyságodat mérni őrültség is volna.
Előtted éledt föl évszázad színpada
Húsból és sugárzó tehetségből gyúrva,
több vagy, mint halandó, Franciahon maga!
Összes szólamoddal, mit felénk elhozol,
koronád száll közénk s trónod törvénykezik;
kegyesség vagy, mikor ezáltal átkozol,
s szigorú vagy, mikor bűn eltöröltetik.
A gondolatok, mik fejedben bugyognak,
áradással tesznek nem szűnő fényjellé;
kolosszus eszedből forrásként fakadnak,
akárcsak csillagok Urunktól éj mellé;
hatalmas talentum, végestelen véges
talán, csak világűr hasonlít lelkedre,
Homéroszt ébreszti sírjából, s a fényes,
Hellász is feltárul, szétfoszlik ködleple.
Fényeknek trónján ülsz és lábadnál látszik,
miként vált kék tenger hószínű habokra,
jobbodon Apollón Isten latján játszik
s Küthírai Vénuszt ültetik balodra;
Olümposz csúcsain, hajnalnak hasadtán,
hősi Dalnok meglát, megcsodál két szeme,
Iliászi szóval Parthenón aljzatán
neved kőbe vési Homérosz szép keze.
Pentelikon kőből Praxitelész venne,
s faragná szobrodat, jövőbe merengő
babérfüzéreket kőfejedre tenne
ünnepi esteken az arra kerengő.
Ítélhet bárki is tégedet manapság?
Akad még olyan, ki kapudban kívül vár?
Athént rég elhagyták, Sión is pusztaság,
Homérosz is meghalt, Ézsaiásunk sincs már.
Mit mondhatnék rólad, oly nagy gondolkodó?
Adottságaidtól jelzők roskadoznak.
Ellensúlyodként tán gyémánttömb volna jó,
miként tollaid gyöngy napsugarat hoznak.
Olümposzra lépvén magad előtt tartod
Történelem lángját, mit magadra vettél.
Mondd el a világnak, mi volt a te kardod:
franciának szültek, több csodát nemzettél!

Eredetileg így:

A Victor Hugo

¿Quién soy para ofrecerte mis cantares?…
Hablarte en tu lenguaje fuera mengua:
al que es grande y profundo cual los mares,
le canta el huracán, y no la lengua.
En desusado atrevimiento raya
hablar en verso provocando mofa,
al que tuvo por lira un Himalaya,
con una tempestad en cada estrofa.
Querer medir su magnitud, abisma.
Todo un siglo te sirve de proscenio.
Eres, más que un mortal, la Francia misma,
hecha de carne y fulgurante en genio.
Con cada frase que tu labio dice,
cae un trono y se quiebra una corona;
eres la humanidad cuando maldice,
y la austera virtud cuando perdona.
Los pensamientos que en tu mente hirvieron,
caudal te forman de inmortales rastros;
de tu cerebro colosal surgieron,
cual de la mano del Señor los astros;
para cantar tu genio, que hoy aprecia
como el más alto el Universo entero,
preciso fuera, conmoviendo á Grecia,
ir a su tumba á despertar á Homero.
En un trono de luz dejarte solo,
tender bajo tus pies la mar Egea,
y sentar á tu diestra el dios Apolo
y á tu siniestra Venus Citerea;
al rayar del Olimpo la alborada,
que Homero te conozca, que se asombre,
y con su stylo que escribio la Iliada
que esculpa al pie del Partenón tu nombre.
Que en Pentélico mármol Praxiteles
labre tu estatua, y al pasar severos,
se inclinen saludando tus laureles
admirados los siglos venideros.
¿Quién te puede juzgar en nuestros días?
¿Quién de tu gloria llamará á los puertas?
Ya murieron Homero y Isaías,
y Atenas y Sión están desiertas.
¿Cómo juzgarte, pensador gigante?
El solo peso de tu genio abruma.
Se necesitan planchas de diamante,
y en la lumbre del sol mojar la pluma.
Entra al Olimpo… Llevas por delante
la columna de fuego de la Historia.
Diga el mundo de ti cuanto es bastane:
¡nació fancés, mas lo engendró la gloria!

1905