Vidd hírül, vándor

„Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”
Szimonidész

Itt fekszünk, vándor, nézz le ránk!
Megtettük, amit kért hazánk.
Vagy mit megkövetelt… Hisz nincsen különbség,
elég indok volt a tettre az ellenség.
Úgy tudtuk, hogy mikor halni kell,
az erős szívű férfi nem fut el.
De nézd az arcokat! Büszke a tekintet?
Mindegyik körül a rettegés keringett;
egyiküknek sem lett megnyugvás a holta…
Túl sok olyat láttak, mit nem kellett volna.

Az ott, ki a fánál hosszan elterült,
hátán vérzik a seb… Látod, menekült;
ő sem tudta, hova, hisz nem volt innen kiút.
Idős szülők siratták el otthon a fiút.
És ott az a másik, kezében egy rózsa –
azt szorította csak, míg ütött az óra;
nem kardot, vagy pajzsot, s hogy hogyan került oda,
az a furcsa mosoly sem árulja el soha.
Amannak az arcán csak látszat a közöny –
gondolatban minden kedvestől elköszön,
s lásd, az ajka még most is összeszorul…
Íme, az arcod, vándor, elkomorul,
mert látod, amit láttak, és érzed, mit éreztek,
hogy haláluk fejti meg titkát az életnek;
hogy semmi nem ér ennyit! És nincs, ki harcban „bátor”.
Ha éltet még a jó sors, ezt vidd hírül, vándor…