Hokedlin ült a félelem.
Csóválta bús fejét.
Rettegve nézte az Isten
villámokban szórt dühét.
Eresz alá bújt a szerelem.
Karjain úrrá lett a gyengeség.
Látta, hogy fényárban fürdik
a nyugtalan éjszakai ég.
Szaladni próbált a vágy.
Kapkodta lábait, de
erősebb volt a szél
eltörte gyönge szárnyait.
Utánuk jött a bűntudat
megbocsátást várva.
Alázattal nézett az ég urára,
s kérte csitítsa vad dühét.
Végül erőre kapott a hit,
és fennhangon dicsérte
az elhalkult mennydörgést
és a meghagyott életet.
Nyugalom szállt a házakra.
Lakóik összebújtak. Reggelre
napsütést várva, álomba zuhantak.
Az Isten kegyelméért mind hálát adtak.
9 hozzászólás
Nem szeretem a vihart, se így se "úgy". A versed viszont tetszett!
Barátsággal Panka!
Köszönöm, hogy olvastad:))
Kedves Mónika!
Érdekes stílusban írt versed élvezettel olvastam. Jó, ha néha tombol is a vihar, de ha olyan nyugalom és béke követi, ahogyan befejezted, akkor nem kell aggódni.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata! Köszönöm, hogy olvastad. Én mindig félek a viharban.
Kedves Mónika! Sokféleképpen fogadhatjuk az elemek, az élet háborgását. Ki így, ki úgy. De mindenki hálát ad az égnek, ha megmenekül, hisz porszemek vagyunk ugyebár. Szépen kifejezted versedben ezt a gondolatot. Nekem az utolsó sorral van bajom, nem markol a szívembe, zavar valamiért…Nem a gondolat, hanem a kifejezése.
Szeretettel Irén
Köszönöm, hogy olvastad. Nem tudom mire gondoltál. Szívesen veszem a véleményed.
Érdekes leírása a viharnak.
Tetszett!
Gratulálok, Judit
Köszönöm:))
Kedves Mónika!
Nem szeretem annyira a természet verseket, de a költői jelzők nagyon tetszenek.
Ági