Mikor vörösödik az ég alja,
Talán vihar készülődik hajnalra.
Mikor fátylat borít a kék égre,
A napnak sugarát hogy elkendőzze.
Hogy tompítsa fényét, s annak ragyogását,
Hogy ne égessen a tűz fényes orcáját.
Hogy könnyekkel áztassa a jó anyaföldet.
Amikor tombolni készül, én nem félek.
Nem félek tőle, mert jól tudom,
Hogy a vihar után újból élni fog,
Ha pusztít is azt, csak azért teszi,
Hogy szirmait újra frissen bonthassa ki.
Hogy elhaljon az, minek halnia kell,
Hogy éledjen az, minek éledni kell,
Hogy ragyogjon fényében, mikor életre kel.
Hogy kápráztasson el minket életerejével.
Hogy ki ő? Ezt már te is tudod!
Mikor megújult pompával beles ablakodon.
Mikor elfárad nem végleg búcsúzik, csal aludni tér,
A megpihenő természet mely újból életre kél.
2 hozzászólás
Szerintem csodálatos egy-egy nyári vihar, imádom az eső szagát, kopogását és a felfrissülő természetet. Tetszik a versed.
Nagyon érzékletesen ábrázolod a tavaszi szeszélyes időjárás varázsát. Szép vers, gratulálok!