Fáradt vagyok,
elszállt testemből a lélek.
Már nincs bennem kitartás,
és mindentől félek.
Csak egy görcs van,
ami lassan elemészt,
s ezt nem oldhatja fel
semmiféle segítő kéz.
Egyedül maradtam,
csak a sötétséget látom,
keresném a kiutat,
de már nem találom.
Hiába minden
reménykedés,
ha mást nem ad a Sors:
csak szenvedést.
Az élet kiszipolyozza
minden energiámat,
de ha a szívem fáj,
vigasztalást nem ad.
Akkor mégis miért élünk
ezen a világon?
Hisz egy dolog csak a bér,
elviselhetetlen fájdalom.
Mert vannak dolgok,
melyek mindig a felszínre törnek,
s nem takarhatod,
soha nem temetheted el őket!
Ez az igazság,
még ha szíven döf is,
mert az ember nem felejt,
csak kínját leplezi.
Folytonos küzdelem
a kiszabott feladat,
nincs segítség,
oldd meg csak magad!
Ha megbotlasz vagy elesel
és megütöd magad,
nincs, aki sebedre gyógyírt,
lelkednek vigasztalást ad.
Hiába gyönyörű a táj,
s csodaszép az ég,
mindez semmit sem ér,
ha a lélek nem ép.
Akad, akinek sikerül
új életet kezdeni,
de valójában ő sem tudja
múltját lezárni.
Bár próbálkozni lehet,
beállhatsz a sorba,
de az én szívem
már nem gyógyul meg soha!
2 hozzászólás
Ritka jó vers… a témája is jó – kidolgoztad, a rímek is tökéletesek… legalábbis az én szememnek 🙂
Köszönöm szépen! 🙂