Villámként ébreszt…

Csak egyszer hallgass meg újból…
vidáman és fiatalon,
mielőtt még a lenyugvó nap foglyul ejt.
Csüngj velem, a kopott kapunk
halálra szánt rácsán,
mint régen, esetlenül véznán
gyanútlanul ölelj!
Tudom öregszel….
de én még mindig ifjúnak látlak,
bár a nap lassan a hegyekhez ér….
széthullik lassan kezünkben az alkony
s feketévé válik minden
akár az ezerarcú éj.
Hadd halljam hangod…
hisz szavad, hirtelen új erőre kap.
Lobogó lángként éget,
de kanócként ég el egy perc alatt.
Nézz rám még egyszer!
Hadd lássam hajadban
a rohanó évek fakító fényét,
s a száguldó élet ködén át,
a tévelygők igazát.
Limlomok között keresgélek
imbolygó csillagszilánkokat,
mint pislákoló lángnyelvecskék nevetnek,
mert már közel a pirkadat.
Fagyott titkok olvadnak
semmivé , a múlt leple alatt,
sovány koncuk , sebzett préda már.
Mégis az álmom új életre kel,
villámként ébreszt reggel,
megkínoz, s nem enged el.