Virrasztó

Már a légbe karcol gondolata,
ága szellő, s alatta
sárgult levelek tűnődve tűnnek
dérlepte puha halomba.

Lám, fenn az égen bús varjú kering,
szürke felleg könnyez, legyint,
kacagva elterül a tájon, nő,
egyre nő, karmol odakinn

a zord hideg. Sikoltva fényt zabál,
mint ki örökké marad, vár,
megpihen ködös házak ereszén
a homály. Összerezzen a lány.

Lassan elalszik a mécses: feled,
a semmibe tekint velem,
nézi ablakom alatt az ősz fát,
mely csonkán nyárutón mereng,

csüggedten zihál. Lopva körbenéz,
odább fejszét fog egy kéz,
de csak gyújtóst hasogat fel télre
serényen. Több kell: gyorsan ég.

Míg nézem őt, fátylat sző szememre,
kezét ki adja kezedbe
ma? Egy pók légy után mar, hálóban
emlékünk riadtan rezeg,

s újabb este jött el: oly süket,
súlyos. Terhe egyre lüktet,
benne aludni tér a fa, az év…
Csak én virrasztok nélküled.