Vissza

Barátom…
ma én kiáltok.
Érted szédelegnek belőlem
tébolyult szavak –
hogy búcsúm
ujjaim közt maradt.

Téged már körbezártak a tengerek,
már az óceán regéli
– helyettem –
megfáradt meséit,
miközben talpad alá mossa
ezüstös maradékát.
És a szél…
tudom biztosan, hajad közé vágyik,
a messzi vizek vándora
naponta bújik ruhád alá,
ottfelejtve finom, sós illatát.

Ugye emlékszel?
Egymásba zuhantunk a kaputok előtt.
Kettétört szavakból is tudtam:
hívod ölelésem,
megnyugtat testem melege.

És emlékszel?
Azon az éjszakán
bort kortyolgattunk a parton,
felénk kúsztak távoli hangok,
az ismerős zene
mosolyra húzta bánatos ajkainkat.

Emlékszem…
visszanéző pillantásod
elnyelte a kopott utcasarok,
akkor még nem tudtam –
búcsúért ordít tekinteted,
és én hagytalak elveszni
egy ház oldalába…

Barátom…
szétfolyik bennem iszonyú hiányod
akár a dagadó tenger,
s tudd, visszavárlak…

Visszavárom másik felemet.