Napok, hetek, hosszú évek,
hipp-hopp, tovatűnnek végleg.
Van még időm, vár az élet,
de olykor-olykor visszanézek.
Emlékszel az első hóra,
a befagyott halastóra,
mit úgy vártam, hogy felengedjen,
és álomba ringasson engem?
Csónakban ülök, se előre, se hátra,
az evezőm csobbant, elmerült.
Izzadt tenyerem nem bírta tovább
a harc égető, fájdalmas poklát.
A víz egyszer csak elindul előre,
előre, ki az erdőbe,
s az ücsörgő fák megijednek tőle,
futnak, futnak ők is előre.
Futnak a bokrok,
szaladnak a fák,
kövek gördülnek
hegyeken át.
Rohannak a hegyek
nagyokat szökkenve,
bele-beleülnek
az üres völgyekbe.
Forog a Föld eszeveszetten,
a csillagok az égen
fényes csíkot húznak
maguk után szépen.
A nappal s az éjszaka fogócskát
játszik. Csónakom tócsát
talál maga alatt,
lassú vagyok,
sosem fogok halat.
Felébredtem, furcsa álom volt.
De álom volt ez egyáltalán?
Hisz itt henyélek, lustálkodom,
ringatózom a múlt taván.
Száz évig csak ringatóztam,
s míg a világ haladt,
én a múlt foglya voltam.
Sem sült hal, sem sült galamb
nem repült a számba,
pedig ezt vártam,
így maradtam hátra.
Emlékekkel táplálkoztam,
túl sokat ettem belőle,
elég volt a merengésből,
hisz az élet visz előre.
A múltat hagyd, de el ne töröld,
a jelenben élj, s építs jövőt!
2 hozzászólás
,, A múltat hagyd, de el ne töröld,
a jelenben élj, s építs jövőt!”
Nagyon jó a vers, és ez után a két sor után, már mindegy álom, vagy valóság!A lényeg ebben rejlik!
Kriszti
Kösz szépen, Kriszti! Aranyos vagy!