Ki vagy te, létem illanó porát
a messzeségbe ellebegtető,
ki jössz elém a néma múlton át,
magad leszel talán az új jövő?
Hiába is mutatsz utat feléd,
hiszen bolyongok egyre csak vakon,
az arcom elfagyott, a bűnöm ég
csupán e tél csikarta hajnalon.
Vajon miért nem értelek meg én,
miért szorít e reszketeg magány,
miért nem ér szemembe mondd, a fény,
miért maradt a lelkem ily pogány?
Talán csupán a régi táltosok
üzennek így vajon feléd velem,
lehet, hogy őmiattuk álmodok
ilyen hitetlenül, keservesen?
4 hozzászólás
Kedves Imre!
Vívódás bizony, amely talán megkönnyebbülést hoz, és megnyugvást.
Csodálatos.
Üdvözletem!
Kedves Szabolcs!
Köszönöm szavaid.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre 🙂
gyönyörűszép ez az elmélkedő vers és bravúros a címválasztás.
Talán csupán a régi táltosok
üzennek így vajon feléd velem,
lehet, hogy őmiattuk álmodok
ilyen hitetlenül, keservesen?
Lenyűgöztél.Mély elismeréssel gratulálok.
Napfény
Köszönöm, hogy olvastad, kedves Napfény.