Ezzel kezded a napot,
gyűrött arcod alá rakod.
Napközben is sokszor találkozol vele,
belőle áll testednek több , mint fele.
Ezért becsüld őt, ó! az őselemet!
Kéklő, zöldellő, csillogó VIZET!
Most még természetesnek veszed,
ha végtelenségig a csapból nyered.
De gondoltál-e arra már,
hogy ez a szép ideál
egyszer majd csak
huss, tovaszáll?
Ha nem, nincs késő még,
hogy egy kicsit másként lépj.
Nézzél föl – le, s körbe!
Megy-e víz a fölöslegbe?
Mikor a fogadat mosod,
addig a víz erősen csobog?
Zárd el addig, kérlek a csapot,
ekkor már léptél – egész nagyot!
3 hozzászólás
nem rossz…van egy kis tanmese íze, akár a Víz Világnapján is elmenne köszöntőnek, belengi egyfajta gyermeki báj, de felnőtt féltő-komolyság is…egy picit rendbe kellene szedni, hogy csordogáljon, mert egyszerre ér és óceán…szerintem érted, mit szeretnék mondani 🙂
Üdv: Cal
Kedves Cal!
Köszönöm, hogy építő kritikáddal segíted fejlődésemet. Jól érzed a tanmese ízt , való igaz, hogy a katicabogaras, a repülős vers és ez is egy iskolai feladat része, természetvédelem és közlekedési eszközök kategóriában kellett alkotni. S hát úgy döntöttem, itt is publikálom ezen szárnypróbálgatásaimat.
Üdv: Szivárványszív
🙂 kedves szivárványszív!
szerintem elég tehetséges vagy ahhoz, hogy lassan levetkőzd a kötelezőt és magad válassz témát…kéne egy kicsit repülni is, nem gondolod? 🙂
Üdv: Cal