Vladimir Nabokov: L’Inconnue de la Seine – A Szajna ismeretlenje

Urging on this life’s denouement,
loving nothing upon this earth,
I keep staring at the white mask
of your lifeless face.

Strings, vibrating and endlessly dying,
with the voice of your beauty call.
Amidst pale crowds of drowned young maidens
you’re the palest and sweetest of all.

In music at least linger with me!
Your lot was chary of bliss.
Oh, reply with posthumous half-smile
of your charmed gypsum lips!

Immobile and convex the eyelids.
Thickly matted the lashes. Reply—
can this be for ever, for ever?
Ah, the way they could glance, those eyes!

Touchingly frail young shoulders,
the black cross of a woolen shawl,
the streetlights, the wind, the night clouds,
the harsh river dappled with dark.

Who was he, I beseech you, tell me,
your mysterious seducer? Was he
some neighbor’s curly-locked nephew
of the loud tie and gold-capped tooth?

Or a client of star-dusted heavens,
friend of bottle, billiards, and dice,
the same sort of accursed man of pleasure
and bankrupt dreamer as I?

And right now, his whole body heaving,
he, like me, on the edge of his bed,
in a black world long empty, sits staring
at a white mask?

*

Életem végét sürgetve,
e földön már semmit nem szeretve,
egyre csak élettelen arcod
fehér maszkját bámulom.

Húrok zsonganak és elhalnak,
a te szépséged hangjával hívnak.
A vízbe fúlt lányok sápadt tömegében
a legédesebb és legsápadtabb te vagy.

Legalább a zenében legyél velem!
Sorsod tudom, kegyetlen.
Ó, válaszolj hát, elbűvölő gipszajkad
posztumusz mosolyával.

Oly merev a szemhéjad,
pilláid dúsak és csapzottak. Válaszolj:
így lesz most örökkön örökre?
Ó, hogy nézhettek ezek a szemek!

A törékeny fiatal vállak,
a gyapjúkendő fekete keresztje,
az utcai lámpák, a szél, a felhők,
a harsogó folyó, az éj uralkodik felette.

Kérlek, mondd meg nekem,
ki volt, ki téged elcsábított?
A szomszéd göndörhajú unokaöccse,
harsány nyakkendőjével és arany fogsorával?

Vagy a csillagporos ég küldötte,
ki a bort és a szerencsejátékot kedvelte,
ki ugyanolyan gyönyörök űzője és
megrögzött álmodozó, mint én?

Aki most ugyanúgy, mint én,
zihálva virraszt az ágya szélén,
egy sivár, üres világban ül
bámulva a fehér maszkot.

Berlin, 1934