Vlagyimir Viszockij: Azért szakadt rám kis híján az ég…

Неужто здесь сошелся клином свет…

Неужто здесь сошелся клином свет,
Верней, клинком ошибочных возмездий…
И было мне неполных двадцать лет,
Когда меня зарезали в подъезде.

Он скалился открыто – не хитро,
Он делал вид, что не намерен драться,
И вдруг – ножом под нижнее ребро,
И вон – не вынув, чтоб не замараться.

Да будет выть-то! Ты не виновата –
Обманут я улыбкой и добром.
Метнулся в подворотню луч заката
И спрятался за мусорным ведром…

Еще спасибо, что стою не в луже,
И лезвие продвинулось чуть глубже,
И стукнула о кафель рукоять,
Но падаю – уже не устоять.
___________________________________

Azért szakadt rám kis híján az ég…

Azért szakadt rám kis híján az ég,
Mert tévedésből álltak bosszút rajtam…
Nem voltam akkor húszéves se még,
Hogy megszúrtak egy „lányos” kapualjban.

A srác vigyorgott, jött lassan felém,
Nincs szándékában – színlelte – bunyózni,
De hirtelen egy kést döfött belém,
És fuss – ne kelljen véresen kihúzni.

A lány visított! Nem volt ugyan vétke,
A mosoly csalt meg engem, az övé.
Ekkor villant be, s bújt az alkony fénye
A kapualji szemetes mögé.

Még jó: nem kellett tócsa vérben állnom,
A penge sem ment mélyen át bordámon,
S a nyél koccant a falfelületen.
De rogytam már – megállni képtelen…