Volt örömöm megadón tovaúszik a démoni ködben,
bánata kergeti, nincs mire játszani boldogat immár,
fojtogató dühe égeti, marja titokban erősen,
szíve szakadva rohan, vele már csak a bú, s a magány jár.
Nem marad itt, minek is totojázna e szürke mocsárban,
álmait űzte a rend a fogát fenemód csikorogva,
voltak idők, mikoron nekiment, de ma már leszedáltan
hagyja merülni a múltat örökre a balga pokolra.
Mert igazán kinek is mutogatna jövőt eme tájon,
nincs ki előtte szavát befogadva magát ma kinyitná,
birkahadak toporognak a lelkeiket megalázón,
gőgösen új urak osztanak új lapot asztalaiknál.
2 hozzászólás
Remek hexameterek a tartalom és forma összhangjával.
Szeretettel gratulálok, kedves Imre! 🙂
Megtisztelsz, kedves Kankalin, köszönöm