Szerteszét gurultak a csillagok,
fenn a fekete ég görbülő boltján,
hirdetik a Végtelen bús dalát.
Elmémbe költözöl így éjjelente,
s őrzöm ízed, mint finom süteményt
melyet magába fogad az íny.
Arcod idézi a párnámra futó,
velem incselkedő Holdfény-árny,
kacéran oromba hintve tested illatát.
Összekuszált gondolatok szálai
terülnek fölém, -magány karok-
s érzem, neved sikoltani akarom.
2 hozzászólás
A kozmosz és az ember-jó hasonlat.Ráadásul a holdfény mintha visszalépést jelentene az univerzális forráshoz.
Az oromba szándékos hangzórövidítés?
És a voltál.A miért nincs már kapcsán én nem halálra gondoltam.Inkább valami végleg megszűnt emberi kapcsolat,ami betölt(het)etlen űrt hagy(ott) maga után.
Köszönöm szépen a véleményt kedves Attila!
Szeretettel vettem! …és valóban, valaki hiánya űrt hagyott maga után…
Üdv.: Tünde