Suhanunk a szélben tova,
a film ablakon át vetül,
színeket vegyít, néz a szem,
száj ítél, hall’ni vél a fül.
Tarka rétre ér a szempár,
birkát követ mező füvén,
legelésznek, de kikerics
halmát kerülik, csak a vén
zölddel néznek farkasszemet,
egyikük dühében kiáll,
ordassá válik a nyájból,
aztán felfalja őt a rák.
Buzgón halad állatsereg,
ahogy leander, gyöngyvirág
mérgét kiontva ölni tud,
de míg széltől remeg az ág,
a halál homlokára csap: –
még nem én jövök, az élet,
minden úgy marad, mozog, fut,
kép és vonat az övé lett.
Suhanunk a szélben tova,
a film ablakon át vetül,
színeket vegyít, néz a szem,
száj ítél, hall’ni vél a fül…
4 hozzászólás
Ez a versed azt a képzetet kelti bennem, hogy magáról az életről írsz, arról, ahogyan – mint szempár a vonatból – magába szívja mindazt az ember, ami éri az érzékszervei, a körülményei, a tapasztalatai alapján. Szép vers, mély mondanivalóval. Gratulálok!
Üdv: Klári
Kedves Klára!
Az élet… igen. Arról írtam, egy vonatablakból kinézve. És milyen érdekes, a birkák valóban elkerülik a mérgező kikericset, ahogy az emberek is igyekeznek elkerülni a bajt. (Persze egyesek. :))
Üdv,
A.
Kedves Andi!
Örülök, hogy megtaláltam a versed. Az utolsó két sor tetszik. Ilyen címmel akartam verset írni, de meggondoltam magam. Jó vers lett szerintem.
Üdv: Ági
Kedves Ági!
Én is örülök, hogy megtaláltad a versem. 🙂 Bármikor írhatsz ezzel a címmel, attól még az a tied lesz!
Üdv,
A.