Vörös harisnyámban lábaim, mint két krétaszár,
Elporló maszatfoltok asztfalt testek aljzatán.
Így tűnök el én is: lassan, észre sem veszed,
Csak egy nap, ha majd kell kölcsönbe toll, vagy füzet.
Akkora már nem leszek, csupán kósza emlék,
Körmökről lepattogzott, földre hullott festék.
Oly’ jelentéktelen, mint egy korboncnoki hiba,
A halott sem lesz pirosabb, marad az már lila.
3 hozzászólás
Kedves Nola, sajátságos bája van a versednek.
Nem tudnám megmondani miért, – de tetszett! Talán átsejlő iróniád miatt…
Kedves Nola!
Jól összehoztad ezt a verset. Érdekes.Tetszett. Gratulálok!
Ági
Kedves Ágnes és Irén! Mindkettőtöknek köszönöm a visszajelzést! Az irónia az egyik kedvenc "eszközöm". 🙂