Vörös tengerben úszik elmém…

Maroknyi föld mit kezemben tartok
Poshadt nyári szellő legyez,
Vörös tengerben úszik elmém
Fáradt mosolyt szúr át a napfény.

Beázott utcákon, beázott falak közt
Megbúvó félelem, s a dac szól
Fürge, ki oson az éj alatt
Csábítás parazsa égeti a talpam

Messze a távolban zene szólal
Fülemnek csak lidérc, s valótlan
Karmai közt én is helyet lelek
Gyermeke leszek immár a holtak Istenének

Szórj rám átkot, vagy pusztíts el helyben
Ne hagyj itt a két világ közt engem
Bánat ösvényén kitaposott úton
Álarcok, maszkok nélkül, továbbhaladok
De mi értelme lenne, ha nem vár rám senki
Csak szolgád lehetnék nem több, s nem egyéb