Zorba

A korán kelők büszkeségével,
s a későn nyugodni térők
mély gyötrelmeivel
adom át magam az
eltékozolt jelennek.

Jön az új nap, tisztán, szelíden,
s megkeményíti perceit a belém
oly erősen befészkelt bánat,
mintha kiköltözni már nem is volna
ereje.

Hallgatnak az utcák,
cinkosan, összebújva
ölelkeznek a fák,
ordít a sötét, ha eljön az ő
ideje.

Kábultan, holtra váltan
múlik ki az idő.

Ott voltam, hol nemrég még
önzetlen adtuk át magunkat
forró ölelésnek,
bújtattuk vágyunkat
félhomály csendjébe.

Nincs felelet már. Csend van,
s ahol az emberi gyengeség
könnyekkel áztatja a földet,
hol értelme nincs tovább a létnek:
ott találsz.

Ide hoztam el a kínzó emlékeket,
mert nincs elég könny, levél, vers,
gondolat, mely elzengené
a megharcolt, együtt megtett
utat.

Elviszem magammal arcod
tisztaságát, karjaid melegét,
az el nem táncolt-táncot,
az utolsót…

a "Görög" bús énekét.