Örök fenyves öleli át
Az én árva, kis hazám,
Ott hozott engem világra
Az én drága, jó anyám.
Nincsen szentebb hely számomra
A szüleim házánál.
Mely ott pihen a völgyek ölén,
A Hargita lábánál.
A legszebb hely ez a világon,
Nem cserélném semmiért,
Itt akarok majd pihenni,
Ha a halál utolért.
Dúlta tatár, törte török
Szolgasorsba fiait.
Az osztrák iga belevájta
Vértől lucskos karmait.
S jött a hazug, bocskoros nép,
Ki áruláson nyert hazát,
Azóta is átok üli
Székelyeknek hazáját.
Zúg az erdő, sír a fenyves,
Megkönnyezi fiait,
Kik elhagyták az anyaföldet,
Hogy máshol éljék vágyaik.
Gyertek haza, testvéreim,
Az Isten nekünk tartozik.
S jaj azokra, kik megtiporták
Őseinknek hantjait.
Meglássátok, hogy imáink
Meghallgatásra talál,
Eljön közétek, ti férgek
Vért aratni a halál.
1 hozzászólás
Sajnálom a vers befejezését, mert a végére a sorokat már bosszúszomj járja át. Egyébként szép vers, tele sértett, kifosztott fájdalommal és a megmaradt értékek őrzésével. Talán inkább ez utóbbira kellene összpontosítani, mert ez reális és elérhető cél, a bosszúvágy azonban még soha nem vezetett semmi jóra, különösképp nacionális méretekben.
De, azért szép vers.