fojtogat az élet,
csak Te vagy nekem,
ne hagyj el, kérlek!
Szükségem van rád,
kellesz nekem,
nélküled oázismentes
sivatag az életem…
Néha úgy érzem,
mindjárt megőrülök,
a filmem leáll,
s tovább már nem pörög…
Átok ül rajtunk,
de nem tudom, miért.
Kavarognak bennem a kérdések:
Miért? Mondd, miért?
De választ már nem kapok,
magamra maradtam,
s csak a fájdalom hangja
cseng a halott szavakban.
4 hozzászólás
Ki mikor meddig tud küzdeni, hol van a határ, mennyit kell feladni, és miért?, vagy miért-ne…sok kérdéssel bajlódik az ember, ha így érez, de olyan szép ez az érzelem, hogy kicsit vakok leszünk…
Mindenesetre, én nagyon gratulálok: dinipapa
Köszönöm a véleményedet, dinipapa!
Sajnos nehéz az élet, és gyakran elkeseredem… de nagyon sok dolog van, aminek örülhetek. Ez erőt ad… Soha nem fogom feladni! 🙂
Szia!
Az utolsó két sor, vagyis inkább az utolsó versszak a koronája a versnek. Az nagyon tetszik benne. Remélem azóta már jobb lett minden és a válaszok is megkerültek. 🙂
Dalilácska
Dalilácska!
Köszönöm a véleményedet!
Igen, azóta már sokkal jobb…
Ninike