Halandóságra konzerválva

Bezárva az örökkévalóságra rendelt
négy napig kórházi ágyak foglár-börtönébe
– mint a lassan gennyesedő,
jajveszékelő seb – gyógyulgattam,
miközben legbelül magam is könnyeztem,
– a folyosó fölötti imbolygó, pisla fény
az éj kihalt csillagaival együtt reszketett
– nem volt menedék!
Nem lehetett segítség:
Nem is hihettem volna,
hogy másnapok végtelen fogságára
majd ismét fölébredek ágyhoz szögezve,
mint elítélt!

– Zöldszőnyeges alumínium-bőrrel
bevont padlók meggyőztek:
Itt még a halálraítéltek is természetesen
ordibálnak s üvöltöznek:
Hátha fölemel s kiment a kis mikro-gyehennából
az emberi részvét egyetemes érzete
– s elöntheti a fölsebzett szíveket a nyugalom,
és a megelégedett Béke!
– csökevényesedett csont-macskásodások
ellen kifeszített,
beszíjazott rács, mint ama kivégzett
– én is konokan s merevül tiltakoztam
– s főzelék, törmelékes-krumplipürét
is kénytelen – belapátoltam!

– Az egyetlen menedék talán,
ha az ember nem akar éhen veszni
– s az Idők reggelig csörgedező
halhatatlanságában
tudós szakemberek döntöttek,
mint megjátszató sakktáblán figurák sorsáról:
Bukjunk az ágyra!
,,Műtőbe vele! Vagy pihentetjük még egy kicsit!”

– Négy hosszan tűrt s kiszenvedett nap múltán
lábamon már elburjánzott gennyesedő sokadalomban
piros-kék overáll-szkafandert kaphattam,
s mint a menekült űrhajóst szüleim karján
a kárhozottak épületéből
valahogy kitámolyogtam, kitipegtem!
bilincs kötöző ágyak fogságából
a szabadság ideiglenes s átmeneti kalodájába.

Abban a négy napban történt mindez,
amikor az angyalok a légen át harangoztak,
s karácsonyra üzengettek!
Az álomvárás csak nem jött éjszaka!
S annál szomorúbb volt
a kiismerhetetlen várakozás,
hogy hajnalok reménységével,
amikor még a szerencse kereke is megfordulhat
én már aligha kapkodhattam megtalált,
eleresztett csodák után:

Jobb lábam teljes egészét
gipsz-koporsóba fektették,
s e súlyos hóhér-teknőt,
mint valami szüntelen,
s örökkévaló fogság-csapda
a halandóságnak konzervált!