Hópelyhek
Hópelyhek az én álmaim,
Fehérek, halaványak,
Néha eltűnnek-foszlanak,
Alighogy földreszálltak.
Hópelyhek az én álmaim,
Fenn zizegve zenélnek,
Szelíden, árván, félszegül –
Meg ne lássa az élet!
De néha szél jő hirtelen,
Jőnek kemény fagyok
S az ártatlan sok hópehely
Vésztjóslón kavarog.
Akkor halomba hullanak,
Mint kísértetek nőnek
S leplük végül elég a föld
Felére szemfedőnek.
És akkor, mintha Istenük
Örök párbajra hínák:
A feneketlen mélybe lenn
Döngenek a lavinák!
Reményik Sándor: 1890 – 1941
Schneeflocken
Schneeflocken sind meine Träum’
die sind ganz Weiss und sehr blass,
manchmal verschwinden-verfallen,
nach Bodenlandung sehr rasch.
Schneeflocken sind meine Träum’
rasseln und musizieren,
sanftmütig, verwaist, halbherzig,
von Lebenslust getrieben!
Doch manchmal kommt der Wind plötzlich,
der harte Frost ist taubstumm,
‘d, die unschuldigen Schneeflocken,
wirbelt bedrohlich herum.
Dann fallen sie auf den Haufen,
‘d wachsen als Geisterbesuch,
schliesslich reicht fast für die Erde,
wie Decke als Leichentuch.
Und dann, als würden sie Gott
zum ewigen Duell fordern:
Hinab in bodenlos’ tiefe
Lawinen runter donnern!
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
1 hozzászólás
“Hópelyhek az én álmaim,
Fehérek, halaványak,”
Tetszéssel olvastam a verset, nem ismertem, így külön is öröm számomra, hogy ezt választottad.
Szeretettel: Rita 🙂