Elveszett az Ember:
A szív a bőr határai között lázong üvölt,
mert mást aligha tehet;
tétlensége fojtogató.
Bújik mámorok közegébe
mert elveszett mert Lázong
üvölt a szív de csak
az értelem sejtheti már ki hibázott?
Pedig csupán két szív:
Test és Árnyék, akár két örök barát
a bajok idején fogná kézen,
hogy segíthessen önzetlenül.
Az alvadt vér bugyogni kezd a sebből.
Mint sürgönydróton,
útrakészen ülnek a vándormadarak,
úgy gubbasztanak az elrendelt évek fejem fölött
s találgatják, melyikük megy el hamarabb?
Döbbenve látom, mivé lettek az egykorú társak,
ennyire bedarált bennünket a malomkő-Élet?!
Bennük szemlélem sorsomat hajh,
időnk lejár, s helyeslőn bólogat
felettük láthatatlanul a halál.
Mikor a monomániás öncélon
egy gondolat átüt önvádra késztet;
értelme volt-e szerelmet vallani lélekbe-vágón,
térdepelve hátha a gyűrűt elfogadja?!
A köznapi hősök is tán rég kivesztek,
kipusztította őket az exibicionista Kor-divat.
Vizek csöndessége csitított,
e kor szelleme formált,
csillagok koldusából
a szavak kézművese lettem.
El kell hagynom egyszer magamat,
hátat fordítani annak,
akit eddig nevemen neveztek
s nekiindulni bátran a karjaimat
tördelő sors-vermeknek.
El kell hagynom hajdani másom,
aki bánkódni fog s motyogni halkan:
Búcsút sem intek majd neki,
mert önző vagyok,
mint a többiek s csonkig élt
éveimnél a megtörtént
összefüggések átka tanúságosabb.
Eltűnök egyszer önmagam elől,
hogy komfortzónámból tén végleg kilépjek,
s megismerjenek azok,
kik szándékosan el s megítéltek!
S én vagyok-e ama fura alak,
ki négy fala közt úgy vár az újjászületésre,
hogy minden egyes nap a Mindenség
romantikus ígézetére gondol,
ha meglátja az utcán a Kedvest,
vagy virágcsokrot áruló anyókát,
ki a kihalt útpatkán kéreget,
s közben azon morfondírozik egymagában;
vajon a Világnak tényleg
így kellene-e működnie?!