A rengeteg titka – 1. fejezet (Javított változat)

A kis fekete könyv

Cleo a padon ült. A könyvébe mélyedt, mint minden délután röplabdaedzés előtt. Ez épp egy új darab volt, nemrég szerezte be. A kedvenc történeteinek egyike tárult elé, tündékkel, trollokkal, törpékkel, boszorkányokkal, vámpírokkal és hasonló mesebeli lényekkel. Cleo, ha ilyet olvasott, úgy érezte, mintha a betűk kiszakítanák a saját életéből és egy másik világba repítenék.
Hirtelen valaki megérintette a vállát. Megriadt, a könyv kiesett a kezéből, és hangos puffanással földet ért.
– Bocs, nem akartalak megijeszteni.
Cleo megdermedt ezekre a szavakra. Csak egy embernek volt ilyen kellemes, mély, búgó hangja: Tom Poole-nak, az iskola legmenőbb srácának, akibe Cleo legalább három éve bele volt zúgva.
– Szia Tom –mondta, hátra sem nézve. Érezte, hogy kigyúl az arca.
– Szia. Megint olvasol?
– Olvastam –Cleo megfordult, felöltötte a legszebb mosolyát, és lehajolt a könyvért.
– Mással se látni téged, csak a könyveiddel. Főleg mostanában.
– Hát igen… Tudod, volt ez a könyvhét…
– Igen, igen –Tom a hajába túrt. –Én is vettem néhány képregényt. Azok is érdekelnek?
– Igazság szerint jobban szeretem a saját fantáziámra bízni a dolgokat.
– Mhm… -hümmögött Tom. Beállt közöttük az a bizonyos kínos csend, amit ő arra használt fel, hogy az előtte elhaladó lányokat vizslassa. –Tulajdonképpen azért jöttem, mert az osztályfőnököd látni szeretne. Csak nem csináltál valami rosszat?
– Nem tudok róla –mosolygott Cleo. –Mindenesetre köszi –felállt, vállára vette a táskáját. –Akkor, szia.
– Szia –köszönt a fiú is.
Cleo az égre emelte tekintetét. El sem akarta hinni: az iskola legmenőbb sráca, minden lány álma észrevette. Beszélgettek, és ő nem tűnt idiótának, nem mondott semmi butaságot, nem esett hasra előtte, és semmi hasonló. Tom persze sosem hibázott. Ha az még nem volna elég, hogy tökéletesen nézett ki –tökéletes alak, tökéletes kék szemek, tökéletes, fényes és erős barna haj, tökéletes mosoly-, tökéletesen tanult, a sportban is tökéletes teljesítményt nyújtott, szóval mindene TÖKÉLETES volt. Ezért természetesen minden lány imádta, aminek ő tudatában volt, és nemegyszer vissza is élt a helyzettel. Cleo öt éve járt vele egy iskolába, de ez volt az első alkalom, hogy beszélgettek.
Cleo belépett a hatalmas, sárga épületbe, megkereste osztálya kopott ajtaját, és bekopogott.
– Tessék –hallotta odabentről.
Lenyomta a kilincset és átlépte a küszöböt. Mrs. Delpy, az osztályfőnök az asztalánál ült és egy kis fekete könyvet forgatott elmélyülten. Felnézett, mosoly terült szét az arcán.
Mrs. Delpy soha egy percig sem titkolta, hogy Cleo az egyik kedvenc diákja. Nem kivételezett vele, de gyakrabban beszélgettek, mint a többi diákkal, mert nagyon tetszett neki, hogy a lány ennyit foglalkozik a könyvekkel és az olvasással.
– Szia, Cleo. Azt hittem, már nem is jössz.
– Tom mondta, hogy keresni tetszett.
– Igen, igen… -Mrs. Delpy szórakozottan tovább lapozgatta a kis noteszt. –Ülj le, Cleo.
A lány engedelmeskedett, helyet foglalt a tanárnővel szembeni széken. Szorongva pislogott ki az ablakon. Az udvar közepén álló vastag tölgyfa ágai hajlongtak az erős széltől.
– A tanulásról szeretnék elbeszélgetni veled. Az utóbbi időben sokat rontottál.
– Mrs. Delpy, én…
– Tudom, sok a gondotok édesanyáddal. De össze kell szedned magad, mert ez a kis botlás meglátszik majd a bizonyítványodon is. És akkor lőttek a továbbtanulási terveidnek.
– Tudom.
– Nem azért mondom, hogy piszkáljalak. De régen olyan jól tanultál. Vág az eszed, könnyen megjegyzel mindent. Itt a szünet, végre lesz időd bepótolni, amit idáig elmulasztottál megjegyezni.
– Igyekezni fogok. Csak egy kicsit össze kell szednem magam.
– Nem akarok rosszat neked. Csak a te érdekedben mondom.
– Tudom.
– Ha gondolod, segítek felzárkózni –sóhajtott a tanárnő.
– Köszönöm –Cleo minél előbb szabadulni próbált. Kínosan érintette a téma, és egyébként is, a röplabdaedzés kezdete vészesen közeledett. Felállt a székről, köszönésre nyitotta a száját, de Mrs. Delpy intett a kezével, jelezve, hogy még szólni szeretne.
– Várj még! –végigsimított a fekete könyvecske fedőlapján. –Tudom, hogy sokat olvasol. Úgy gondolom, ez érdekelni fog –azzal odanyújtotta Cleo-nak.
A lány elvette, és félszegen belelapozott. Az első oldalon nem talált semmit. A másodikon sem. Gyorsan végigfutott az egészen, de rájött, hogy egyetlen betű, szám, rajz vagy bármilyen jel sincs benne. Teljesen üres volt.
– Mrs. Delpy, ez… üres.
– Jaj, dehogy üres. Tele van írva. De csak holdfénynél tudod elolvasni.
– Ez valami vicc? –kérdezte Cleo gyanakodva. Vissza akarta adni a könyvet, de a tanárnő megállította a kezét a levegőben.
– Nem, nem az. Csak próbáld ki.
Cleo vállat vont. Úgy gondolta, a kis könyv problémáját későbbre halasztja. Sürgette az idő, nemsokára kezdődött az edzés.
– Ööö… hát köszönöm, Mrs. Delpy. Majd elolvasom. Akkor… viszlát.
– Szia, Cleo!
A lány az ajtóból egy kósza gondolattól vezérelve még egyszer visszanézett. Mrs. Delpy mozdulatlanul ült, és az ablakon keresztül az erdő felé bámult.