Bennem most még tarajos,
mohikán-morajlás dobol, feszül;
akárha madárszárny volnék,
mely végleg elrepülni készülődik,
s vissza tán már sose tér.
Megérinteném az Egy-Kedves arany-szívét
– ha megtehetném -,
s szólítanám tűnt Időkből angyal-igézetét:
,,Légy mellettem akkor is,
mikor elhagy jószerencse,
őszinte barátság, vagy testi épség!”
– Ne szólj, ha nem muszáj
– de érezd titkos telepátiák apokrif-útjain,
mennyi mindenről kellett volna még beszélni,
s a sebzett-életek echózó hangján vallani.
Bárha most még egyre inkább
úgy tűnhet csupán csak toporgunk
a mihaszna Mindenség-Időnkben;
sem emlék, sem Jelen nem vigasztalhat
az elvesztegetett porszemnyi percekért,
amit azért fecséreltünk el,
mert azt hihettük,
egy érzés jótékony mákony-rabsága
talán örökre megvár minket.
A tapintatlan Valóságból még visszaárad
egy lidérces felhő-árny
mely egyre hívogatja
gyanútlan áldozatait,
Nincs semmi bizonyosság
– legfeljebb csak az örök utazás,
elköszönés, búcsúzás Odüsszeiája.
Hiszen most már minden
kóbor feltételezés ki is zárható:
a Lét nem teljesedhet ki,
csupán csak, ha újból Egész lesz
annyi meghajszolt hajótörött-év múltán,
s a benső Énben felébrednek
rejtegetett empátia-toleranciák,
nem csupán a vágyak részvétei. Mert Sorsok,
Végzetek éppen úgy lángolva égnek,
kiáltanak nem csak e századnak,
de magának az Embernek is:
késett nemzedékek közt is
felébredhetnek az örökkévaló értékek.
S az Ember legfeljebb csak a némaságot
kaphatja bölcs útmutató-útravalóul,
melyből mindig hiányos az iránytűje.