Érezned kell,amit én most érzek
Vicsorgó fogú,vad félelemben élek.
Lelkemnek vihara nem csitulna:sőt,
Lassan már egész jó nagy orkánná nőtt!
Ó.egeknek ura és pokolnak démona
Melyiktek nagy műve én lelkemnek ostroma?
A súlyos felhőbe bujó kétségek,
Szúrós lombtövisként vérzik a szivemet.
Nem tudom mit ,s hogyan csinálok,
Álomban járom végig a világot.
A csalódás gyökere már fogamva vagyon
Te szeretsz:érzem,ezt biztosra tudom.
Akkor miért ,én Uram ,miért az egész?
Miből van a sok és miből a kevés?
Ó,az a baj ,hogy valamit szeretnék:
Mindenem adnám ha BOLDOG LEHETNÉK!
5 hozzászólás
Átérzem a lelkiállapotodat. Ez egy gyötrődő lélek vergődése. Nagyon szép!
Üdv: Colhicumon
Nagyon szép a versed, hasonló gyötrődés játszódik ebben is mint nálam a Szakadékban. Van egy két elírás benne, vagy nem tudom esetleg direkt van-e úgy: fogu-fogú, úra-ura, szurós-szúrós, szivemet-szívemet, fogamva-fogamba, Úram-Uram…ne haragudj hogy kigyűjtöttem őket. Egyébként ezek elírások egyáltalán, vagy direkt vannak így? Üdv: Krisztina
Azt hiszem,elirtam ,kösz.
Szép vers! 🙂
Kedves Szekelyke!
Megfogott a versed mögött rejtőző kétség, hasonló helyzetben, azt hiszem mindannyian voltunk-vagyunk. Ami igazán tetszik, az az utolsó két vers szak! Öröm volt olvasni! és kívánom, hogy a boldogságot, megadja az ég!
Üdvözlettel: Gia