Holtak jönnek a széllel.
Parasztház romjain játszik
a lélek a léttel.
Nyomorúság nyomja el e teremtést.
Szörnyűség látképét nyomja el,
az anyai teremtés.
Karjaiba zárja
halott gyermekét,
s kívánja életének
utolsó percét.
Sírnak a hegyek.
Búgnak a szelek.
Könnyeikkel itatják
a szenvedő földet.
De még most is!
Az élet alkonyán,
gonosz fülel
s lappang a halál.
Nézi kit lelhet a sötétben,
ebben
a Poszt Apokaliptikus méhben.
2 hozzászólás
Kedves Fabal!
Elég kemény nap után lehettél amikor ezt a verset írtad.
Kemény, ám nagyon szép képekkel ábrázoltad komor hangulatbodat.
Gratulálok a versedhez.
Szívesen olvasnék valami vidámat, szerelmeset tőled.
Üdv: Béla
A dolgon rajta vagyok, valami vidám féle sikeredett olvasd el a három kismadárt, a szerelmes ami igen szerelmes még csak a létezést papíron találta meg. A többi gondolatomat privátban küldtem mert jó hosszú lett. Értékelésed köszönöm feldobta a napom s mosolyt fakasztott