kavarja az avart,
mely eddig mindent eltakart,
feltekerve e csodás szőnyeget,
szemrehányva porfellegeket.
Hópalástját terítve a tájra,
ránktelepszik újra a tél,
erőlködik még néha a fáradt nap,
de már csak halovány sugarat ad,
most az úr a fagy,
félelmeimmel magamra hagy.
Visítva járja táncát a jeges szél,
szegényember reszket, fél,
nincs melege, se kenyere,
megkűzd mindenért.
Hideg járja át a szobát,
csillogó zúzmara borítja a falát,
ablakát dísziti csodás jégvirág,
de mit tehet ki nem követett el hibát,
reszkető kezét az ég felé emelve
elhaló hangján segítségért kiált.
8 hozzászólás
Szép! Elgondolkodtató, igaz. Gratulálok: Colhicum
Szép természeti képek összefonódva keserű emberi sorsokkal. Szép!
S mikor kisszobába beszalad,
a kandalló tüze fényt farag,
parázsló melege
bebújik a szívébe…
s a hidegség eltűnik izibe!
Ezt kívánom hideg napokra! Nagyon szép a versed Györgyi, Gratulálok!
Kedves Györgyi!
Tetszik a versed,természeti képek után az ember felé fordulsz,akinek ebben a kifordult világban meg kell küzdenie a létéért.Sok a nincstelen, az elesett, akiknek
segíteni kell.
Kedves Colhicum köszönöm, hogy olvastál. örülök,ha tetszett. 🙂
Szija,
nagyon elgondolkodtató, szép vers!
Borzongok,de jó…Grt,Z.
Köszönöm nektek, hogy itt jártatok.