Megismer még a halk szavú nádas
és ütött-kopott padjával a stég,
rám köszönnek kicsinyke lidércek,
egykori fényük íriszemben ég.
És ma is érzem olykor arcomon
a vizet lágyan fodrozó szelet,
s tavaszra gyúl bennem a létezés,
ha felhangzik a legelső kelep.
Egykori nyarak úgy ölelnek át,
mint körök a csobbanó kavicsot,
és hajnalok ringnak bennem, akár
parthoz kötött, részegült ladikok.
Szirmokra bomlik az emlékezet,
hogy végül felkapja az őszi szél,
dér lepi a tó körül a gyepet,
s a rianó jég titkokat mesél.
És lesznek még tavak és kikötők,
de sosem feledem azt a régit.
Hullám robog el a szívem fölött,
s tajtékot vet egészen az égig.
6 hozzászólás
Remekül kombinálod a természet és az érzelmek leírását, már a párbajotok is nagyon tetszett. Gratula. Poppy
Köszönöm, Poppy 🙂
Nagyon kiváló! Itt sem mondhatok mást, Neti teljesen, mégis új az út.
aLéb
Szia kedves Neti!
Régen írtam a versedhez, pedig mind elolvasom:) de most már kéyszerít a hála, ezért a sok remek versért amivel elbűvölsz.
Szeretettel: marica
Én is régen olvastalak nállam:):) Néha jólesne egy kis "Kritika!" Hiányzik:):)
És Gratulálok a megjelenés határán várakozó könyvhöz és a CdD lemezhez. Azt is megszoktam hallgatni. Nagyon tetszik. Az "Én csedem"-et is sokszor meghalgatom:) annakidején letöltöttem magamnak.
Gyönyörű a vers és nagyon szépen mondod, és a háttér zenét is jól választottad:)
Még mindig szeretettel: marica
Elbűvölően szép a versed, Neti! Már többször olvastam, s nem hiszek a sok remek rímnek, gyönyörű képnek, pedig hát ott vannak.:)
Szívből gratulálok: Colhicum
Nagyon kedvesek vagytok, köszönöm 🙂