Sötétben tapogatózva keresgélek,
de előtörnek a fájdalmas emlékek,
pedig nem őket kutatom.
Felidézik bennem a kudarc képeit,
s lelkem villogó fogú gyötrő rémeit,
pedig feledni akarok.
Beforrott sebeim ismét lángra gyúlnak,
s hatásukra bágyadt gyermek álmok múlnak,
pedig olyan szépek voltak.
Láttam már felvillanni kezemben a fényt,
de égetett a láng, amint szívemhez ért,
pedig olyan közel voltam.
7 hozzászólás
Wáóóó:)
Kedves Nola!
Szomorú, mégis jó ütemű vers, szépen hangot -izé, sort- adtál az érzelmeidnek!
Hogy pedig Daisyt idézzem: wáóóó! 🙂
Gratulálok!
Kedves fanofgod!
köszi, most tökre jó- még ha a vers szomorú is- hogy tetszik 🙂 thx a véleményt
Daisy, ez elég tömör volt, de azért köszönöm 😀
Nola
szia Nola!hát én csak annyit fűznék hozzá,azon kívül,hogy nagyon tetsziK,hogy szerintem REMEK!!!!üdv
szia költőnő 🙂 igazán köszönöm.
ezt is átéreztem, nekem sem megy a szabadulás egy fájó emléktől sem… bezzeg a szép milyen könnyen tovaszáll… hatnak rám az írásaid… túlságosan is.
na igen, a sok fájó emlék…és a nyomaik…ezeket valahogy lehetetlen elfelejteni vagy kitörölni. annak nagyon örülök, ha hatnak másokra is a verseim.