A lift

Emma belépett a sötét lépcsőházba. Kissé megtántorodott, és válla nekiütődött a falnak. Halkan kuncogott egy cseppet, de azután hamar elkomorult a tekintete. Eszébe jutott az este. A vacsora, ahová barátaival volt hivatalos. Nem kellett volna annyit innia, mert így mindent elbaltázott. Pedig tetszett neki az a férfi, aki nemrégen csatlakozott a társaságukhoz. Az volt a baj, hogy Emma nagyon közönségesen bánt vele. Bosszantotta a férfi szelíd arca, mosolya, de egyben nagyon vonzotta is. „Na mindegy”- gondolta magában, és megnyomta a lift hívógombját. Közben megint előtört belőle az érzés. Haragudott magára. Sóhajtva lépett be a felvonóba, amikor az, szélesre tátotta a száját. A szemben lévő tükörbe nézett. Ujjait közben a megfelelő emelet gombjára tapasztotta. Nyelvet öltött a tükörképének.
– Liba – mondta ki hangosan. Közben megindult a lift. Nézte a számlálót, de egyszer csak megdöccent a szerkezet, és megállt.
– Jaj, ne! – kiáltotta hangosan, és ahelyett, hogy a segélyhívót nyomta volna meg, tenyerével hatalmasat vágott a lift oldalába. Visszhangzott az egész, de valami furcsa módon. Felerősödött, elhalkult, majd ismét felerősödött a csattanás. Az italtól felhevült szervezete láthatatlan szikrákat szórt a levegőbe. Arca kipirult a dühtől. Ekkor a lift újra megindult. Emma először azt hitte, az alkohol miatt kavarog a gyomra, de mégis … mintha egyre gyorsult volna a gép. Felpillantott a számlálóra, és nem hitt a szemének. Harmincötöt mutatott éppen, pedig a társasház csak tizenkét emeletes. Rohantak tovább a számok, és a nő rémületében, kitátott szájába gyűrte jobb kezének öklét.

Károly mérgesen rúgta le a takaróját, mert eszébe jutott, hogy már egy hete nem lehet használni a liftet, így munkába menet gyalogolhat lefelé a tizenegyedikről. Mérgesen kapkodta fel ruházatát. „Ez is micsoda szöszmötölés” – dohogott magában. Feltételezte, hogy a helyszínelők nem értik eléggé a dolgukat.
– Pancserek – mondta félhangosan. – Annak a szegény nőnek még a hulláját sem találták meg. Megszokott mozdulatokkal pakolta be aktatáskáját. Leült szerény reggelije elé, és bekapcsolta a televíziót. Rögtön hírcsatornára váltott. Ilyenkor szokta elraktározni, amit tudnia kell ahhoz, hogy kollégái előtt ne tűnjön tájékozatlannak. Unottan és fásultan rágott, miközben szeme rátapadt a képernyőre. Utolsó korty kávéjával öblögetett, majd nyelt egy nagyot. Rossz kedve nem akart elmúlni, holott semmi különös oka nem volt rá, kivéve talán a liftet. Zakója zsebébe süllyesztette autókulcsát, és megszokott mozdulattal zárta be lakása ajtaját. Cipője visszhangozva kopogott, ahogy végig ment a gangon. Belépett a lépcsőházba. Szeme rátévedt a lift hívógombjára, és meglepődve látta, hogy világít. Megnyomta, és hallotta, hogy azonnal elindult felfelé a felvonó. Mai első tárgyalására gondolt, miközben belépett a fülkébe. Megszemlélte ruházatát a szemközti tükörben, miközben ujja rátapadt a földszint gombjára. A lift ajtaja lassan becsukódott. Szokatlanul lassan. Még mindig a tükörbe nézve, frizuráját rendezgette. Eszébe jutott, hogy sem a ruha, sem a haja nem fogja soha elnyerni főnöke tetszését. Folyton belekötött Károlyba. Az sem vigasztalta, hogy a többi kollégája sem úszta meg soha a kioktatást a helyes megjelenésről.
– Vén hülye – mondta ki hangosan véleményét főnökéről, azután elfordult a tükörtől.
Ekkor a lift döccent egyet és megállt. Károlyt szinte azonnal elöntötte a méreg. Főnöke a késést szokta a legkevésbé megbocsátani.
– Nyomorult szerkezet – üvöltötte, és öklével hatalmasat ütött a kapcsolótáblára.
Ekkor a lift megindult, de felfelé. Károly riadtan vetette tekintetét a számlálóra. Őrült módon villogtak, váltakoztak a számok.
– Hihetetlen – nyögte rémületében, és hátát nekivetve a tükörnek lassan csúszva leguggolt a felvonóban.

– Azt hiszem, sorozatgyilkossal állunk szemben – nézett a nyomozó a társára.
– Miből gondolod? Szerinted lesz még áldozat?
– Remélem nem. Látod, minden szinte ugyanolyan. Csupa vér a fülke, de a holttest sehol. Ráadásul a lépcsőház is végig patyolattiszta.
– Igazad van. Csak tudnám, hogyan viszi ki innen az áldozatokat?
– Igen, és egyáltalán hová tünteti el őket?
– Egyszer csak hibázik, nem? Talán meglátja valaki, vagy nyomot hagy nekünk?
– Adtál egy ötletet. A fülkét bekamerázzuk, és naponta megnézzük a felvételeket.
– Ehhez kell a lakók hozzájárulása, tudod, személyiségjogok, meg ilyesmi.
– Még mindig jobb, mint áldozatnak lenni! Nem kérünk engedélyt. Megtesszük, mert mi van akkor, ha valamelyik lakó a tettes?
– A közös képviselő, mondta, hogy lakik a házban egy albérlő. Fiatal férfi. Dolgozni jár, de úgy öltözik, mint valami sátánista hívő.
– Az öltözék nem jelent semmit. Ennél több kell. Majd meglátjuk.

A tízéves Milán megkönnyebbült sóhajjal csukta be tankönyvét. Végre, készen lett az utolsó leckéjével is. Örömmel gondolt arra, hogy mehet focizni a társaihoz. Már egy ideje az ablakon beszűrődött a hangjuk, ahogyan játék közben biztatták egymást. Alig várta, hogy köztük lehessen. Felkapta a labdáját, miközben gyorsan körülnézett, nincs-e rendetlenség a szobájában. Anyja nagyon kényes volt erre, és a tisztaságra is.
– Lemegyek focizni – kiabált be anyjának a nappaliba az előszobából.
– Készen van a leckéd?
– Igen, mind.
– Rend van a szobádban?
– Jaj, anyu – kezdett dühös lenni a fiú. – Persze, hogy rend van.
Gyorsan eltűnt a bejárati ajtó mögött, mielőtt még valami mást is kitalál neki az édesanyja. Bosszankodva indult el a lift irányába. Mérgesen pattogtatta a labdát. Megnyomta a hívógombot. Amikor kinyílt a lift ajtaja, labdáját meglódította a fülke irányába. Haragja miatt azonban elvétette a dobást, és a labda az ajtó szélét találta el. Megkezdte útját a lépcsőn lefelé. Szinte minden fokot külön érintett, ahogy pattogott. A fiú dühösen eredt a nyomába, és elkapta a fordulóban az elszökött játékszert. Elindult vissza a lift irányába. Ekkor hallotta, hogy becsukódik az ajtó. Valaki elhívta előle. Türelmetlen volt. Mivel már nagyon szeretett volna a játszótéren lenni, futva indult lefelé, gyalog.

Ernő megszaporázta lépteit, ahogy közeledett a társasház felé. Amúgy is rettentő dühös volt. Nem elég, hogy sietnie kellene haza, előtte fel kell keresnie az albérlőjét, mert már két hónapja nem fizet semmit sem. Kissé pocakos termete nem nagyon bírta ezt a tempót, de nem lassított. Szeretett volna minél hamarabb pontot tenni a dolog végére. Már a kis kövezett úton járt, amikor egy kiálló térkőben megbotlott és elesett. A lépcsőház ajtaját erősen bevágta maga után. A lift hívógombját szinte átlukasztotta az ujjával. Amikor kinyílt az ajtó, a szemközti tükörben kezdte nézegetni ruházatát. Rögtön látta, hogy a nadrágja térdrészén szakadás van. „Ez is amiatt a suhanc miatt van” – gondolt dühösen albérlőjére.
– Ingyenélő féreg – mondta hangosan, miközben megindult a lift. Alig tette meg az utat az első emeletig, döccent egyet, és megállt.
– Hogy az a … – mondta fojtott indulattal, és türelmetlenül elkezdte püfölni a gombokat.
A lift hirtelen újra indult, de annyira felgyorsulva, hogy Ernő mozdulni sem tudott. Fejét nagy nehezen a számláló felé fordította. A látványra szája hangtalanul mozogni kezdett.

Elvira a médium kimeredt szemekkel nézte a liftet. A lépcsőházban sötét, de ő láthatatlan nyomokat keresett. A lift ajtaja nyitva, és csak a lámpája világított kifelé. Egyedül volt itt, pedig a nyomozók nagyon rossz ötletnek tartották ezt. Ő ragaszkodott hozzá. Többször segített már a rendőrségnek, méghozzá igen hatékonyan. Belépett a liftbe, és megnyomta a legfelső emelet gombját. Megindult a lift. Fenn a tizenkettediken megállt. Most a földszinti gombot nyomta meg, és megpróbálta közben lélekben becserkészni a sorozatgyilkos itt hagyott érzéseit, kisugárzását. Semmi. Újra megnyomta a tizenkettedik gombját. Ekkor különös bizsergést érzett belül. „Liba” Visszhangzott a fülke egy nő hangján.
– Ki szólt? – kérdezte hangosan, és közben lehunyta a szemeit. Furcsa, idegesítő érzés kerítette hatalmába. Érezte, hogy dühös lesz, de nem értette az okát. Azt gondolta ez a gyilkos érzése, ami itt maradt a fülkében. „Vén hülye” – hallott most egy férfi hangot, miközben egyre erősebben érezte a dühöt.
– Ki az? – próbálkozott ismét hangosan. A lift, ahogy felért a legfelső emeletre, magától elindult vissza lefelé. „Ingyenélő féreg” – hallott ismét egy hangot, s most már belül elviselhetetlenül erős haragot érzett.
– Elég – sikoltotta hirtelen, és eszeveszetten püfölni kezdte a lift ajtaját. Ekkor a lift döccent egyet, és megállt. Elvira alig kapott levegőt, annyira elöntötte az indulat, s egyben a félelem is. Elfelejtette, hogy gyerekkorában alig tudták kikezelni klausztrofóbiáját, ami most erősen elöntötte. Sikoltozva rohant neki a lift egyik oldalának, majd a másiknak, és vissza. Ekkor a lift őrült gyorsan megindult felfelé. A médium tekintete a számlálóra tévedt.

A társasházban az emberek már egy ideje nem merték a liftet használni. Féltek attól, hogy ki, és mikor fog legközelebb vért találni benne, esetleg örökre eltűnni. A rendőrség ugyan letartóztatta azt az albérlőt, aki itt lakott. Sok furcsa dolgot találtak a lakásban, ami sátánista szertartások kellékeihez hasonlítottak. A fiatalember be is vallotta, hogy tagja egy szektának, ám a gyilkosságokat tagadta. Bizonyíték nem került elő.
A lift néha éjszakánként magától közlekedik. A földszint és a legfelső emelet között. A lakók szerint ilyenkor távoli sikoltozást is lehet hallani, de a képviselő véleménye, hogy csak be kell olajozni. Amikor ezeken az éjszakákon megáll a lift, kinyitódik az ajtaja. Megvilágítja a sötét lépcsőház egy csíkját, majd becsukódik. Ezt többször megismétli, mintha egy éhes állat lenne, ahogy tátogva, új áldozatára vár.